Az orvos olyan esetekről mesél, amikor az elveszett szerettei álmokban felfedik a dolgokat – és aztán valóra válnak

Egyes tanulmányok szerint az amerikaiak 20-40 százaléka úgy gondolja, hogy lépett már kapcsolatba halottakkal. Erről azonban viszonylag kevesen beszélnek, mert attól tartanak, ez azt jelentheti, hogy kezdik elveszíteni a józan eszüket – írja a The Epoch Times.

Dr. Camille Wortman gyászszakértő, aki évtizedek óta foglalkozik a témával, azt írta: „Sok esetben nem szívesen beszélnek másokkal ezekről az élményekről, attól tartva, hogy az emberek azt hiszik, megőrültek. Ez segíthet megmagyarázni azt a társadalmi meggyőződést, hogy az ilyen kommunikáció ritka, és pszichés problémákra utalhat.”

Wortman azt is hozzátette, hogy a halál utáni kommunikáció segíthet a gyászolóknak. Hozzá hasonlóan több pszichológus is vizsgálta ezt a jelenséget, mint a gyász kezelésének lehetséges módszerét.

1995-ben Dr. Allan Botkin kifejlesztett egy terápiás módszert, az úgynevezett „indukált halál utáni kommunikációt” (IADC). Botkin módszere abból áll, hogy a REM fázisra jellemző gyors szemmozgást ér el a pácienseknél, mivel az álmok a REM fázisban jelentkeznek alvás közben. Egyik páciense ezzel a módszerrel kommunikált egy elhunyt barátjával, akinek haláláért éveken át hibáztatta magát.

Julia Mossbridge, egy riporter, még az egyetem alatt veszítette el egy barátját, Josht. Önmagát hibáztatta a haláláért, mivel meggyőzte Josht, hogy vegyen részt egy buliban, amire a férfi eredetileg nem akart elmenni, és az odavezető úton szenvedett halálos autóbalesetet.

Mossbridge így írta le tapasztalatait: „Egyszerűen láttam, amint Josh kisétált egy ajtó mögül. Igazi fiatalos lelkesedéssel ugrott elém, és csak úgy sugárzott. Nagyon örültem a kapcsolatnak, de nem tudtam eldönteni, hogy nem csak képzeltem-e az egészet. Azt mondta, hogy nem én vagyok a hibás, és hittem neki. Aztán láttam, ahogy a nővére kutyájával játszik. Fogalmam sem volt róla, hogy a nővérének valóban van-e kutyája. Elköszöntünk, én pedig nevetve kinyitottam a szememet.

Később megtudtam, hogy Josh nővérének kutyája elpusztult, és ugyanaz a fajta volt, mint ami a látomásomban megjelent előttem. De még mindig nem tudom, mi valós ebből az egészből. Amit tudok, az az, hogy amikor Joshra gondolok, többé nem azok a képek jutnak eszembe, amint elhívom őt abba a buliba, vagy az, ahogy az autójába belehajt valaki. Ehelyett látom, ahogy Josh felém sétál, nevet és egy angyalkutyával játszik. Egyelőre ez az egyetlen bizonyíték, amire szükségem van.”

Botkin szerint nem számít, hogy a páciens hisz-e abban, amit tapasztalt, vagy sem, az élménynek mindenképpen lehetnek pozitív hatásai.

Bill és Judy Guggenheim szintén foglalkoztak a halottakkal való kommunikáció lehetőségével. 1988-tól kezdve több évet töltöttek azzal, hogy mintegy 2000 emberrel beszélgettek ezzel kapcsolatos élményeikről az Amerikai Egyesült Államokban és Kanadában.

Bill Guggenheim eredetileg tőzsdeügynökként dolgozott a Wall Streeten, agnosztikus volt, és nem hitt a halottakkal való kommunikáció lehetőségében. Mindez azonban megváltozott egy személyes tapasztalat hatására. A férfi ugyanis azt mondja, elhunyt édesapja kapcsolatba lépett vele, és neki köszönhetően sikerült megmentenie a kisfia életét.

Guggenheim otthon volt a lakásán, amikor váratlanul meghallott egy hangot, ami azt mondta neki: „Menj ki, és ellenőrizd az úszómedencét.” Amikor kiment, meglátta, hogy kétéves kisfia eszméletlenül fekszik a vízben. Szerencsére még időben érkezett, hogy megmentse a gyereket.

Guggenheim azt mondta, semmiképpen nem hallhatta meg a csobbanást, amikor a kisfiú a medencébe esett, és nem volt oka feltételezni, hogy a gyerek odakint lehet. A fia korábban a földszinti fürdőszobában volt, és valahogy sikerült kijutnia a házból, annak ellenére, hogy az ajtókra biztonsági zárakat szereltek.

Ugyanaz a hang, ami segített neki megmenteni a fiát, később arra biztatta, hogy végezzen kutatást a halottakkal való kommunikációval kapcsolatban. Guggenheim eleinte nem gondolta, hogy bárki kíváncsi lehet az ő véleményére a témában, hiszen brókerként semmilyen tudással nem rendelkezett ezen a területen.

A hang azonban azt mondta neki: „Bill, végezd el a saját kutatásodat, írd meg a saját könyvedet. Ez a te spirituális munkád.”

Bernard Ackerman szintén beszámolókat gyűjtött a témában „One Hundred Cases for Survival After Death” című könyvéhez. Ackerman nem állította egyértelműen, hogy az általa leírt tapasztalatok valódiak voltak, és ennek eldöntését inkább az olvasókra bízta.

Az egyik történet, amelyet elmesélt, egy Robert MacKenzie nevű férfiről szól. MacKenzie-t, aki az utcán éhezett, egy glasgow-i gépészeti cég tulajdonosa mentette meg azzal, hogy munkát adott neki. A beszámoló a vállalkozás vezetőjétől származik, akinek álmában megjelent MacKenzie. Azt álmodta, hogy az irodájában ül, és MacKenzie odamegy hozzá azzal, hogy valami fontos mondanivalója van. A cégvezető eleinte bosszankodott, mert sok munkája volt, de MacKenzie erősködött, hogy mindenképpen beszélnie kell vele.

„Szeretném elmondani önnek, uram, hogy olyan dologgal vádolnak, amit nem tettem meg, és szeretném, ha ezt tudná, és megbocsátana nekem azért, amivel vádolnak, mert ártatlan vagyok” – mondta a munkás. Amikor a vállalkozó rákérdezett, mégis miről van szó, a férfi csak annyit felelt, hogy hamarosan megtudja.

Amikor felébredt, a felesége berohant a hálószobába, és közölte vele, hogy MacKenzie öngyilkos lett. Ő pedig azonnal rávágta: „Nem, nem lett öngyilkos.”

Később kiderült, hogy MacKenzie valóban nem lett öngyilkos, azért halt meg, mert egy fafestésre használt mérgező anyagot tartalmazó palackot whiskynek nézett, ezért ivott belőle.