Megkértem az anyósomat, hogy hadd hagyhassam ott náluk a gyerekeket, míg a feleségem és én nyaralni megyünk… A választól leesett az állam!
Általában az anyósokat vagy nem kedvelik, vagy előítéletekkel kezelik őket. De kollégám mindig tisztelettel beszélt a felesége anyjáról. Megkérdeztem tőle, hogy mi az a titok, hogy ilyen jó kapcsolata van az anyósával?
„Amikor összeházasodtunk, óvatosan végigmértem a jövendőbeli anyósomat. Sok történetet és panaszt hallottam a barátaimtól, kollégáimtól a „gonosz anyósról”, és azt hittem, hogy ez valamilyen közös jellegük, így az én anyósom is ilyen lesz. A helyzet még cifrább volt esetemben, ugyanis a feleségem anyja egyedülálló volt az esküvőnk idején, és azt vártam, hogy mit fog lépni az én családom irányába.
De az idő múlásával az anyósom nem tűnt olyan veszélyesnek, mint azt eleinte gondoltam. Természetesen minden nap felhívta a lányát, rendszeresen hallottam a feleségem, hogy trécselt vele a telefonon, de ez volt minden.
Aztán megszületett az első gyermekünk, és azt gondoltam, hogy most valószínűleg nappal és éjjel tiszteletét teszi nálunk, hogy kiokosítson minket. De újfent csalódnom kellett. Vásárolt egy babakocsit, egy egész bőröndnyi pelenkát hozzá, és csendesen eltűnt. Természetesen segített, amikor a feleségemnek valami sürgős dolga akadt (fogorvos, orvosi vizsgálat stb.). De ez volt minden.
De egyszer támadt egy nagyszerű ötletem! Közeledett a nyár, és azt javaslom a feleségemnek, hogy menjünk el valahová, ahol van tenger és tengerpart. És ezúttal hagyjuk a gyermeket az anyósomnál, annál is inkább, hiszen egyedül van, örvendezzen unokájával. A feleségem vigyorgott, és javasolta, hogy én beszéljem meg ezt az anyósommal.
Elmentem hát az anyóshoz, de nem csak így vagy úgy, hanem tele édességekkel. Mosolyogva nyit ajtót, beinvitál, teát készít. Én pedig előadom neki, hogy bizonyára jó lenne, ha az unokája nála töltené a nyár egy részét, amíg a szülei kicsit pihennek és lazítanak a tengerparton. Figyelmesen végighallgatott és így válaszolt:
– Természetesen nem esne nehezemre nyáron magamhoz venni az unokámat, de mondd meg nekem, kedves fiam, mikor lesz még egyszer lehetőséged arra, hogy a három éves fiadat elvidd a tengerpartra? Csak ebben az évben. Mert egy év múlva egy négy éves fiad lesz, vagyis egy kicsit más. És örökre megváltoztatod a fiaddal való kapcsolatodat azáltal, hogy lepasszolod a nagyihoz. Nem sajnálsz nekem odaadni egy ilyen drágaságot?
És tizenöt év múlva, majd a fiad nem akar veled menni a tengerre, mert felnőtt lesz, és ott lesznek a barátai. Azokkal szeretne inkább a tengerparton lenni. Meglásd, gyorsan fel fog nőni, neked meg még emléked sem lesz, hogyan csapkodott a lelkes gyereked a szörfön fekve a tenger hullámaiban. Az első alkalomra, amikor kagylókat, csigákat gyűjtöttetek a tengerparton, amikor homokvárat építettetek. Ez elsősorban a te dolgod! A fiadé pedig, hogy emlékezzen arra, hogy apa volt az, aki először mutatta meg neki a tengert, és nem más személy. Ne foszd meg ettől!
– Higgy nekem, én már megtapasztaltam ezt! – folytatta – A gyerekeink nagyon rövid időn belül kirepülnek. És minden pillanat, amit velük töltünk, egyedülálló.
És tudod, erősen elgondolkodtam. Emlékszem arra, hogy engem is folyamatosan elküldtek a nagymamámhoz faluhelyre, akár az egész nyárra is. Mind a mai napig emlékszek arra, hogy az apámnak sosem volt ideje számomra, minden idejét a munka tette ki. Aztán egyszer szívrohamot kapott, és kiderült, hogy tényleg nincs semmilyen emlékem róla. Ezért abban az évben együtt mentünk a tengerre vele. És egy évvel később is. Ezért szeretem és tisztelem az anyósomat, mert ő egy igazán bölcs nő.”
